Dr. Torgyán József | Út a gúzsbakötött szabadságba! Nagyszalonta, 2007. november 15. |
|
Út a gúzsbakötött szabadságba I. Van azonban a mi sikertörténetünknek egy egészen más olvasata is. Nevezetesen az, hogy noha a Szovjetunió összeomlásával szétesett a mesterségesen összetákolt trianoni békediktátum, (és a II. világháborút követő párizsi rémálom is), ezt egyedül mi nem használtuk ki, noha a trianoni paraziták szinte egyedül csak a mi testünkből táplálkoztak. Ekként bár megbukott a trianoni rablókoncepció és megszűnt maga a trianoni tákolmány is, mi azt mégis fenntartottuk önmagunk romlására, még akkor is, amikor már rajtunk kívül mindenki fel– és elismerte, hogy a nagyhatalmak erejével összetoldozott Trianon már szétpukkadt, ezért elérkezett az ideje annak, hogy megkíséreljük sérelmeink egy részének orvoslását. De nem ezt tettük, hanem talpnyaló módon hallgattunk és önként elfogadtuk azt, amit korábban erőszakkal kényszerítettek ránk. Hasonlóképpen „nagyvonalúan” kezeltük a kommunizmus 22 milliárd USA $-t kitevő örökségét is, melyre Antall József sietett kijelenteni, hogy annak visszafizetését az utolsó fillérig vállaljuk. Még annyi eszünk sem volt, hogy tanuljunk a szifiliszes őrült Lenintől, aki a cári adósság megfizetését megtagadta azzal a józan érvvel, hogy az nem a szovjet rezsim adóssága. Noha kelekótya módon erőnkön felül fizettük az általunk fel nem vett pénzösszeg tőke– és elképesztőn magas kamatait is, napjainkra tartozásunk nagyságrendekkel nagyobb lett. Minél többet fizetünk, annál nagyobb lesz a tartozásunk. Egyes közgazdászi vélemények szerint 100 (száz) milliárd USA $-ra rúg ma már a kimutatható államadósság összege. Mások szerint pedig ennek valóságos mértéke, beleértve a magánszféra tartozását is, mintegy közel 200 (kétszáz) milliárd USA $-t tesz ki. Az állampárti Németh Miklós volt miniszterelnökünk által megkezdett, általa spontán privatizációnak (általam pedig tudatos nemzetrablásnak) nevezett folyamatok kezdetétől (1986–tól) eltelt 20 (húsz) év alatt eltűnt a nemzeti vagyon közel 94 (kilencvennégy) %-a, miközben a Magyarországon megtermelt és keletkezett értékek ugyancsak közel ilyen arányát síbolják ki hazánk területéről a különböző multinacionális cégek és off–shore vállalatok, valamint hazai cinkosaik. A nemzeti vagyon eltűnése és az államadósság elképesztő növekedésének relációjában érdemes visszatekintenünk Antall József rendszerváltó miniszterelnökünk okfejtésére, aki azzal indokolta az állami vagyon általa 80 %-ra tervezett részének eladását, hogy ez egyrészt szükséges a versenyképes gazdaságunk kialakításához, másrészt pedig az ebből befolyó mintegy 60 (hatvan) milliárd USA $ bevételből hozzávetőlegesen 20 (húsz) milliárd USA $-al kifizetjük a teljes államadósságunkat, a fennmaradó 40 (negyven) milliárdból pedig korszerűsítjük a gazdaságunkat. Ehhez képest ma semmink sincs, csak adósságunk. És két elvesztegetett évtizedünk. Az ipari termelés szinte egésze a multik kezébe került, a magyar ipar lényegében megszűnt. Noha az agráriumunk olyan istenáldott többletnek tekinthető, amilyennel a világban csak nagyon kevés ország rendelkezik, azt lényegében teljes egészében feladtuk és átengedtük másoknak. A világhírű magyar kultúra és oktatás romokban hever. Szellemi javainkat elorozták tőlünk, a haza lakosságának jelentős része nincstelenné vált. Ennek nagyságára kellő adattal szolgál a gyűlölt Gyurcsány–kormány azon adata, miszerint gázártámogatásra Magyarországon mintegy 2 (két) millió család jogosult. (Azonban nem minden rászoruló alázza le magát a támogatás kérésével!). Gyurcsányék adata (családonként három fővel számolva) annak nyílt beismerését jelenti, hogy hazánk lakosságának több mint fele a létminimum alatt vagy ahhoz közelítő helyzetben él. Tehát az egykoron hangoztatott „hárommillió koldus” országából mára „hatmillió koldus” országává lettünk. Noha az élet minden területén tragikus hanyatlás észlelhető, a legmegdöbbentőbb számomra az, hogy a kistelepüléseken élőket, tehát hazánk lakosságának több mint 1/3–át (egyharmadát) megfosztották életlehetőségeiktől. Minden túlzás nélkül állítható, hogy a falvainkat tudatosan halálra ítélték. Megfosztották iskoláiktól, óvodáiktól, postáiktól, üzleteiktől, vasútjaiktól és olyan helyzetet teremtettek legtöbbjükben, hogy az egyetlen munkahely az önkormányzatnál található. Ezt másként, mint falurombolásként minősíteni nem lehet. Sőt! Állítom, hogy ehhez képest még a Caucescu féle falurombolás is valóságos falutámogatásnak minősül. A nemzettudatot elsorvasztották, Mária országát a rablók országává züllesztették. Az összmagyarság együvé tartozásának évezredes eszmeiségét feladták és magyar testvéreink magárahagyását 2004. december 5–én ország–világ előtt deklarálták. Ezért és számos más tényező miatt (melyek felsorolására itt nincs lehetőség), hazánkban, de az összmagyarságot illetően is a reménytelenség lett úrrá. Erkölcseink megszűntek, a világban betöltött szerepünk mind megalázóbb. A Magyar Köztársaságban ma általános válság van. Nem csak erkölcsi vagy gazdasági, netán más szűkebb körbe besorolható válság, hanem a szó legszorosabb és legigazibb értelmében: ÁLTALÁNOS VÁLSÁG! Ennek leküzdéséhez azonban nem elég a magyarság döntő többségének mélységes ellenérzését kiváltó Gyurcsány–kormány leváltása, hanem az élet minden oldalára kiterjedő alapvető változtatásokra van szükség. Ahhoz azonban, hogy ezt eredményesen megvalósíthassuk, szükség van a rendszerváltás során elkövetett hibák (nemegyszer jóvátehetetlen bűnök) feltárására. Ezek közül a fentiekben figyelemfelkeltés szintjén már utaltam néhányra. Azonban az összmagyarságot legközvetlenebbül érintő tények közül ki kell emelnem azt, hogy a trianoni tákolmány összeomlását minden (belőlünk testrészeket leszakító) ország kihasználta, – kivéve minket. Pedig „mi vagyunk a földkerekség egyetlen országa, melyet önmaga határai vesznek körül”. (Idézet tőlem) Az, hogy a nemzetárulók milyen gátlástalanul hagyták figyelmen kívül a magyarság jogos érdekeit és fordultak szembe még a hatályos nemzetközi joggal is, hogy mindenben megfelelhessenek az új gazdáik elvárásainak, talán a legjobban Kárpátalja elárulása érzékelteti. Kárpátalja ugyanis 1991. december 1–jén népszavazással, a nép elsöprő többségű szavazataival kimondta Kárpátalja autonómiáját. Ez (figyelemmel az ottani állapotokra) rendkívül bátor tette volt a magyar és ruszin lakosságnak. Azonban, hogy ezt a referendumot ne kelljen végrehajtani, Antall József 1991. december 6–án (tehát a népszavazás után 5 (öt) nappal később) Jeszenszky Géza rendszerváltó külügyminiszterünkkel (mellesleg a sógorával) elment Kievbe, hogy lemondjanak a magyarság több mint ezer éves, őseink által szerzett jogairól. Ekként elérték, hogy ez a referendum legyen Európa egyetlen végre nem hajtott, nemzetközi érvényű népszavazása. Tehát sajnos nem egyedül Horn Gyula és az MSZP politikusai voltak bűnösök az összmagyarság érdekeinek elárulásában, hanem az ú.n. rendszerváltó jobboldal vezető személyiségei is. Minden magyarnak tudnia kell, hogy az alapszerződésekben kicsúcsosodó hazaárulások sora előzte meg 2004. december 5–ét, valamennyiünk gyásznapját, melyet Gyurcsány Ferenc és kormánya nemzetrontó politikája ágyazott meg a részünkre, az összmagyarság sírjaként. A helyzetünket súlyosbítja, hogy az Európa közepét lakó magyarság ügyeiben eljárni jogosult Magyar Köztársaságnak se külügyminisztere, se külpolitikája, különösképpen pedig az érdekeinket egyengető magyarság politikája nincsen. Természetesen a jelenlegi helyzetünk ilyen alakulásában nem kis szerepe volt a nagyhatalmaknak és Európa meghatározó erőinek. Ennek kifejtése azonban kötetekre rúgna. Azonban az a tény, hogy a mi sorsunkról mások döntöttek, lemérhető a rendszerváltást megelőző ú.n. Háromoldalú Tárgyalások–ból is. Az, hogy a neoultraliberális törekvések miként diadalmaskodtak ’56 eszmeisége helyett, megérthető abból a tényből, hogy e tárgyalásokon az MSZP már eleve kétharmados többséget alakított ki magának. Ugyanis a Háromoldalú Tárgyalások egyik résztvevője az MSZP, a másik a jelenlegi Gyurcsány–kormány erős embere Szilvásy György (ez idő szerinti titokminisztere) volt, „Harmadik–oldal” megtévesztő elnevezéssel. Így tehát már eleve minősített többsége volt az „Ellenzéki Kerekasztal”–lal szemben. Azonban, hogy semmi se veszélyeztesse a volt állampárti erőket, a baloldali liberális blokk itt is már előre biztosította a többségét, akként, hogy már eleve három szavazattal indultak. Mint SZDSZ, továbbá mint Fidesz, valamint Liga–ként. Azonban ez a három erő a valóságban egy volt. Őket Soros ösztöndíjon képezték ki ellenünk. Igaz, mára ebből a baloldali–liberális–blokkból az Orbán Viktor vezette Fideszt átküldték a jobb oldalra, de csak azért, hogy mindegy legyen, hogy ki győz. A jobb oldal–e vagy a bal, a lényeg, hogy mindkét esetben a liberalizmus kormányozzon. Ezért hajtotta végre Orbán Viktor a teljes keresztény–nemzeti–konzervatív tábor megsemmisítését. (FKGP–KDNP–MDF stb.) Ma tehát valódi keresztény–konzervatív–nemzeti erő nincs Magyarországon. Ez az oka annak, hogy az általános országgyűlési képviselő–választások alkalmával a Fidesz a hátbaszúrt nemzeti oldal szavazói nélkül már kétszer nem tudott többséget szerezni. Ezért megállapítható, hogy a Gyurcsány–kormányt Orbán Viktornak „köszönhetjük”. Pedig az általam vezetett Független Kisgazda–Földmunkás és Polgári Párt 82 (nyolcvankét) esélyes képviselő–jelöltjét léptette vissza 1998–ban, hogy a Fidesz győzelmét biztosítsa annak érdekében, hogy az első fordulóban mintegy 200.000 (kettőszázezer) szavazattal vezető Horn Gyuláékkal szemben egy nemzeti kormány válthassa fel az állampárti (részben utódpárti) erőket. Hogy az UNIÓ–s csatlakozásunkat a Fidesz zökkenőmentesen előkészíthesse, hozta meg a vezetésem alatt álló FKGP azt az önzetlen döntését, hogy elfogadjuk a kétéves költségvetést, valamint, hogy én visszautasítottam azt a köztársasági elnöki jelölésemet, melyet a Fidesz is köteles lett volna támogatni. A Fidesz a keresztény–nemzeti oldal szétverésére irányuló sunyi szándékát akként leplezte, hogy nevében Dr. Orbán Viktor és Dr. Kövér László (óriási médiajelenlét mellett) aláírta az általam vezetett Független Kisgazda Párttal azt a szerződést, melyben e két párt több cikluson keresztül való együttműködésében állapodott meg, kikötvén azt, hogy közülünk a jövőben minden ciklusban a gyengébb eredményt elérő párt fogja adni a köztársasági elnököt, míg az erősebb pedig a miniszterelnököt. A Fidesz (melyet én a mai napig is az Orbán–Kövér–Simicska triumvirátussal azonosítok) már eleve azzal az elhatározással kötött velem, mint az FKGP elnökével szövetséget, hogy majd úgyis megsemmisítenek minket. Ezt még az 1998–as kormánykoalíciós szerződésünk megkötése előtt Párizsban járt Orbán Viktor (a média által nyilvánosságra hozottak szerint) közölte is Fejtő Ferenccel. A médiából tudottan ekkor Dr. Orbán Viktor megnyugtatta Fejtő Ferencet, hogy az ne aggassza, hogy az általam vezetett FKGP –val fog kormánykoalícióra lépni, mert ők már felkészültek arra, hogy miként fognak velem elbánni. A Fidesz és személy szerint Dr. Orbán Viktor is az 1990. május 2–án hivatalba lépett első szabadon választott Országgyűlés munkája megkezdésekor (és az ezt megelőző rendszerváltó folyamatok alatt is), kőkeményen egyház– és vallásellenesek voltak. Olyannyira, hogy a plenáris üléseken rendszeresen „csuhások ki a Házból” beordítozásokkal igyekeztek megzavarni minket, amikor a kereszténység vagy az egyházi iskolák ügyében felszólaltunk. Az ő sajtójuk harsogta a világ kereszténységének szemében szent II. János Pál pápa őszentségére (annak Máriapócson, 400.000 (négyszázezer) hívő előtt celebrált miséjét megelőző magyarországi érkezésének fideszes fogadtatásaként), hogy „pápa látogatás = cápa látogatás”. Ezt a primitív és durva szlogent azért nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert valamennyiünknek tudnunk kell, hogy a Fideszt illetően is igaz az a felismerés, hogy,„kutyából nem lesz szalonna”. A nemzet ügyét illetően pedig talán elég arra utalnom, hogy a Fidesz volt az az országgyűlési párt, amely nem volt hajlandó még végighallgatni sem a mi trianoni tragédiánkról szóló megemlékezésünket, hanem Orbán Viktor vezényletével (tiltakozásul!) kivonult a Magyar Köztársaság Országgyűlésének plenáris ülésterméből. De ők ellenezték a legelszántabban azt a kezdeményezésemet is, hogy egy tollvonással adjuk vissza Trianonban ugyancsak egy tollvonással az állampolgárságuktól megfosztott magyar milliók állampolgárságát. Pedig ennek nemzetközi jogi alapjait is megjelöltem akkor, amikor bebizonyítottam, hogy a magyarság trianoni jogfosztása szemben állt az akkori nemzetközi jogi előírásokkal, miszerint a területi hovatartozás ügyében népszavazást kellett volna tartani! Ezért joggal követeltem, hogy vissza kell állítani a jogfosztott magyar milliók állampolgárságát. Az MSZP–ről és az SzDSz–ről nem érdemes szólnom, hiszen e két párt politikája mindig olyannyira magyarellenes volt, hogy ez a megállapítás vita tárgyát sem képezheti. A Fideszről azonban viszonylag csak szűk körben ismert, hogy lényegében ugyanezen erők kreációja, mely éppúgy fellépett a valóban keresztény–konzervatív–nemzeti eszmék ellen, mint szülőanyja a szadesz (tehát az SZDSZ). Ezért ellenezte a Fidesz (mint az SZDSZ ifjúsági szervezete) azt a kezdeményezésemet, hogy népszavazással lehessen a Magyar Köztársaság alkotmányát módosítani, az országgyűlést feloszlatni, valamint elérni azt, hogy a köztársasági elnököt a nép válassza. Ugyanakkor tény, hogy a Fidesz és Orbán Viktor a retorikájában ma már szembefordult korábbi önmagával. Vitathatatlan az is, hogy ma már nem kis számban találhatók a soraikban igazi nemzeti érzésű egyedek is. Sajnos azonban az utóbbiaknak a táboron belül tényleges súlyuk alig van. A Fidesz vezérkara pedig bármikor újra kiegyezhet az őket létrehozó és a hatalomjutáshoz hozzásegítő nemzeti táborral szemben álló neoultraliberális erőkkel. Igaz, amikor ennek várható bekövetkezésére 2001. nyarán a „Liberális Csapda” c. cikkemben felhívtam a figyelmet, akkor még szinte senki sem azonosult velem e veszély felismerésében. De akik az erdélyi magyarság körében több mint kétkedéssel fogadott Tamás Gáspár Miklós 2007. október 30–i „A liberális Orbán feltámadása” című Népszabadságban megjelent cikkét elolvasták, vagy az ugyanezen sajtóorgánum 2007. október 29–i híradását az „Új liberális párt – több mint gondolatkísérlet” című tudósítását komolyan végig gondolták, azoknak nem illenék elsiklaniuk a figyelemfelhívásom felett. Annál inkább sem, mert a „Liberális Csapda” című, 2001. nyarán megjelent Kis Újság–beli cikkemben már részletesen kifejtettem, hogy miként fogják ennek érdekében Kuncze Gábort az SZDSZ vezérkarából visszavonni, (amint ez meg is történt), hogy a helyére Fodor Gábort építhessék fel (amint ez jelenleg folyamatban van). Az MSZP–SZDSZ–es front összeomlása folytán mindinkább látható, hogy a baloldali liberális blokk komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a magyar belpolitikai felállás új formációban jelenjen meg a következő általános országgyűlési képviselő–választások előtt. Tehát lényegi változtatások nélkül, de új arculattal. Valahogy úgy, mintha a farkas báránybőrben jelenne meg, hogy még több bárányt falhasson fel. Azonban a magyarság döntő többsége nem hajlandó elfogadni látszatmegoldásokat, hanem gyökeres változtatásokat szeretne elérni. Noha napjaink rendszerváltás óta keletkezett történelmének igaz feltárása még várat magára, rá kell mutatnom arra, hogy a jövőnket a múltunkra támaszkodva kell kiépítenünk. Ugyanis a gyökeres változtatási szándékok a magyar történelmi múltból számos, csak általunk alkalmazott megoldást szeretnének beépíteni az új magyar alkotmányba. A liberális oldal új köntösben történő megjelentetésének szándéka azonban a magyar történelem olyan átszabásának gondolatsorával indít, mely nem hagyható szó nélkül, mert a hallgatás a történelemhamisítás kísérletének tudomásulvételét jelenthetné. II. Néhány gondolat a múltból táplálkozó jövőről Napjainkban, amikor az Európai Unióban nem kis erőfeszítések történnek azért, hogy annak alkotmányában kellő súlyt kapjon a kereszténység, nem látom indokát annak, hogy ugyanezt miért mellőznénk a sajátunkból. A szent korona tan ráadásul olyan magyar konstrukció, mely az egész világon egyedülállóan biztosítja a korona alá tartozó népek jogait. Tehát olyan össznépi alaptörvény, melyre a Kárpát–medence népei mindig is áhítoztak. Dicső múltunk szent korona tanban fellelhető részének az új viszonyaink közé történő átemeléséhez azonban új alkotmányra van szükségünk. Ennek biztosítania kell a népszuverenitás prioritását a képviseleti demokráciával szemben, valamint a nemzet és állampolgárai jólétét. Ennek megfelelően kell rendezni a népfelség és a képviseleti demokrácia viszonyát, mely gondolatnak azonban már érvényesülnie kell az alkotmányozási folyamatban résztvevők körének meghatározásánál is. Új alkotmányt hatályba léptetni – a törekvésünk szerint – csak a választópolgárok összességének többségi támogatásával lehessen. Mindezt csak az eszmeiségünk irányának jelzését illetően bocsátottam előre, mert a közjogi változtatások rendszere olyan széles körű, hogy annak ismertetésére itt nincs lehetőség. Hasonlóképpen áll a helyzet a magyar gazdaság rendbetételére irányuló törekvéseket illetően is. Azonban már itt és most le kell rögzítenünk, hogy az állam szociális feladatainak ellátáshoz a jelenleginél jelentősebb gazdasági eszközökkel rendelkező államra van szükség. Az állam szükségességének alapgondolata ugyanis abból a felismerésből fakad, hogy az állam a közjó érdekében sokkal többet tud tenni, mint az egyének. Ezért gondoskodó szerepét az egészséges verseny ellentéteként kirekeszteni nem lehet. Az új gazdasági szerkezet kialakításánál nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az állami vagyon elherdálása bűncselekmény. Márpedig bűncselekménnyel tulajdont szerezni nem lehet. Annál inkább sem, mert az Unió joga is megegyezik azzal a magyar felfogással, hogy a lopott holmi visszajár. Ezt az elvet nem csak a magánszférában, hanem az össznépi vagyon vonatkozásában is érvényesíteni kell. Az, hogy milyen konkrét intézkedésekre van szükség a gazdaságunk rendbetételére, csak széles körű társadalmi vita kapcsán dönthető el. Ehhez mi megfelelő javaslatokkal rendelkezünk, de már most jelezzük, hogy a magyar gazdasági viszonyok gyökeres megváltoztatása nem képzelhető el a rendszerváltás veszteseinek helyzetbehozása nélkül. A magyarság világbeli helyzetét illetően, a kelet elleni neoultraliberális harcot meghirdető orbáni–tamás–gáspár–miklósi szemléletet azonban óriási hiba lenne sajátunként elfogadni. Az e liberális gondolathoz (e cikk szerint) visszatalált Orbán Viktor és az attól soha egy jottányit sem távolodott Tamás Gáspár Miklós azon állítása ugyanis, mintha ’56 és a rendszerváltás eszmeisége is ilyenként volna értékelhető, (melyhez vissza kell térnünk), – teljes félreértelmezése történelmünknek. Mi – mint ismeretes – keletről jöttünk és nyugtra tartunk, de nem kívánunk a múltunkkal szembefordulni. A mi felismerhetőségünk lényege abból fakad, hogy az őseink által keletről hozott magas szintű lovaskultúrának a nyugati kultúrával való ötvözetéből olyan sajátos magyar kultúra jött létre, amely (már csak a nyelvünknél fogva is) megkülönböztet minket más népektől. Ezt a sajátos magyar kultúrát pedig meg kell védenünk. Ugyanakkor mi nagyra tartjuk a nyugati és a keleti kultúrát is. Ezért egyik kultúrát sem akarjuk megsemmisíteni, a magunkét pedig nem engedjük szétzúzni. Nem kívánunk más népek ellenségeivé válni, hanem szeretnénk mindenkivel barátságban élni. Ezért is volt ’56 egyik célkitűzése Magyarország (Ausztriához hasonló) semlegességének kivívása. Ezt az eszmeiséget kívántuk a rendszerváltás során is megvalósítani. Ehhez azonban (éppúgy mint ’56–ban) a szovjet megszállók távozását el kellett érnünk. Ezt a követelésünket ki is vívtuk, ezért okafogyottá vált a korábbi ez irányú politikánk folytatása. Ezért a kelet elleni harcot meghirdetni most nem csak szemben áll az érdekeinkkel, hanem az amellett, hogy badarság, ráadásul még öngyilkos politika is lenne. Ugyanis mi nem harcolni, hanem építkezni akarunk. Nem szembenállást akarunk a kelettel, hanem komp– (vagy híd)ország akarunk lenni. Összekötő kapocs a nyugat és kelet között. Az Unió és a NATO tagságunknál fogva a nyugathoz tartozunk, de a keleti múltunkat sem tagadjuk meg. Ezért az ő jogaikért és jólétükért is küzdünk, minthogy a mi és a szövetségeseink biztonságáért és jólétéért is. Mi olyan keresztények vagyunk, akik keletről jöttek, de nyugathoz tartoznak. Ezért a kettő közötti olyan kapocs szeretnénk lenni, mely valamennyiünk javára szolgál, nem pedig olyan balek, akit az egyik oldal ki– és felhasználhat a másik elleni harcában. –––––––––––––––– DDDDDD –––––––––––––––– Természetesen az Önök figyelmébe ajánlott gondolataim helyesen „csepp a tengerben”–ként értelmezhetők. Már a terjedelménél fogva is csak rendkívül felületesen kifejtetteket mindössze figyelemfelkeltésnek szánom. Teszem ezt azért, hogy elgondolkodhassanak azon, miként fordulhatott elő, hogy valamennyiünk szívének dobbanása, a Magyar Köztársaság bár megszabadult a szovjet tankoktól, és formailag kivívta a szabadságát, azonban olyan helyzetbe hozta önmagát, mely még a fegyvereknél is szörnyűbb gúzsba kötött minket. Az adósrabszolgaságba, a nincstelenségbe és kilátástalanságba, miközben a mozgásterünk állandóan szűkül. Hiába gyötörjük magunkat napról–napra jobban, minél többet dolgozunk, annál inkább eladósodunk. Ez a helyzet a bilincsnél is elszakíthatatlanabb köteléket hoz létre, mert szabadság emberi méltósággal élhető életkörülmények nélkül nincsen. Ezért kénytelen vagyok a ’80–as évek végén és a ’90–es évek elején sokszor hangoztatott (és be is következett) rendszerváltó intelmeimre utalni: „Elmennek a tankok, de maradnak a bankok”. A tankokat már legyőzték a pesti srácok ’56–ban. A többit pedig (a bankok uralmának megszüntetését és az emberi méltósággal élhető életkörülmények kialakítását) már nekünk kell elvégeznünk, hogy ne legyen hiába ’56 mérhetetlenül sok áldozata. A feladat óriási! Megvalósításához minden igaz magyarnak össze kell fognia. A határainkon belül és azon kívül is. Legyen vezérlő elvünk: Egy mindenkiért, mindeni egyért – a magyarságért! Hazánk határain kívül élő, tőlünk erőszakkal elszakított vagy elűzött magyarságot illetően azonban valamennyiünknek tudnunk kell, hogy az anyaország hathatós segítsége nélkül a megcsonkított országon kívül élők előbb vagy utóbb, de végül is asszimilálódni fognak az elnyomó többséghez. Márpedig ez teljességgel elfogadhatatlan lenne az összmagyarság valamennyi egyede számára. Ezért a közös harcunkat együtt kell megvívnunk. Azonban azt látnunk kell, hogy a bátrabbaknak és többet vállalóknak a Magyar Köztársaságban élő magyarságnak kell lennie. Ahogy az őseink is tették, egyszerre kell bátran és ésszel is harcolnunk. A több, mint ezer éve szerzett jogainkat feladnunk nem szabad, mert ahogy Deák Ferenc, a haza bölcse tanította, amit erőszakkal vesznek el tőlünk, azt még visszaszerezhetjük, de amiről önként mondunk le, az végleg elvész a számunkra. Az, hogy ésszel–hittel és halált megvető bátorsággal miként vihetjük diadalra közös céljainkat, ez idő szerint nem tartom írásba foglaltan is célszerűen kifejthetőnek. De tudnunk kell, ha nem hátrálunk meg és következetesen küzdünk a jogaink érvényesítéséért, a siker nem fog elmaradni. Nagyszalonta, 2007. november 15.
|