Világszínvonalú oktatás - sereghajtó gazdaság

Bizonyos eseményeket, jóllehet történelmieknek szokták ezeket aposztrofálni, nagyon is a jelenben lehet értelmezni.
A teljesítmény-ellenesség, mint a kádár korszak riasztó öröksége lépten nyomon itt kísér minket a mában, olykor maga a kormányfő is erről beszél, még ha nem is veszi észre...

Nem is olyan régen még közhelynek számított, hogy a magyar oktatás Európa és a világ élvonalába tartozik, de ezt a közhelyet vajmi kevésszer említették együtt, vagy összefüggésben azzal, hogy hogyan csúszik lefele az ország gazdasága, versenyképessége,
hogy kerülünk egyre hátrébb az újonnan csatlakozott országok rangsorában, hogyan csúszott vissza Magyarország 2006-ra megint hat helyet a versenyképességi listán a davosi világgazdasági fórum legutóbbi értékelése szerint.

Semmilyen racionális magyarázat nincs arra, hogy a hozzánk hasonló, vagy akár a gyengébb oktatási kultúrával és felkészültséggel rendelkező országokhoz képest is, mi miért ilyen gyenge gazdasági eredményeket produkálunk.

Van viszont rá nem racionális magyarázat - de ehhez az ország társadalmi viszonyait és a fenti mellett további hasonló közhelyeket, illetve összefüggéseket kell figyelembe venni, ebből itt kettőt említenék.

Az első a szovjet rendszer, illetve a kádár-korszak sokat hangoztatott teljesítmény-ellenessége. A kommunista társadalmi rendszer kiiktatta az egyént, az egyén teljesítményét, csak a kollektív teljesítményt, mely így, ebben a formában, valami megfoghatatlan és definiálhatatlan katyvasz, helyezte előtérbe. Ebből a kíméletlen logikából az is következett, hogy aki bármilyen módon és területen vette magának a bátorságot, hogy kitörjön ebből a falanszterből, az többnyire csak retorzióra számíthatott.

A következő, az elsővel összefüggésben, a vezető erő, a párt mindenhatóságába, kétségbevonhatatlanságába vetett vakhit. A párt nem követhetett el hibát. Egyes emberek követhettek, lehettek elhajlók, revizonisták, és még ki tudja hányféle, változatos és tarka sokasága volt a különféle megbélyegzéseknek, de a vezető erő, a párt, a nem az soha, az még a legvéresebb sztalini terror, a tömeges éhínségek, a többtízmilliós Gulag haláltáborok idején is, maga volt a megtestesült tévedhetetlenség.

Ha e két ismérvet abból a szempontból vizsgáljuk, hogy ezeknek a dogmáknak, sok évtizedes megrögzült társadalmi béklyóknak mi lett a következménye az egyes országokban, nemzetekben, akkor már sajnos egyáltalán nem múltbeli eseményekként mindezeket számba venni, hanem mint jelenkoriakat.

Ezek pusztító hatása ugyanis néhány év, de még néhány emberöltő alatt sem múlik el nyomtalanul.

Persze nem állítom ezzel azt, hogy a volt állampárt utódja nem próbálkozik megfelelni a jelen kor elvárásainak, az EU modern baloldali pártjai által megszabott mércének, de…

Igen, a múlt ott van egy „de” formájában. Ez adja azt a magyarázatot, hogy amikor világszínvonalú oktatásunkról beszélünk, amikor a Fasori Evangélikus Gimnázium Nobel-díjasait soroljuk, mikor a népességhez viszonyított Nobel-díjasaink magas arányával büszkélkedünk, igen akkor, sajnos akkor, jön ez a bizonyos, de.

Az egyetemi tanárok, orvosok, kutatók, még ma is, mint a megelőző szovjet-blokk évtizedekben, ugyanúgy ma is, ha tudásukat kiviszik, ha kint adják el, a tízszeresét, húszszorosát, vagy még többet kapnak érte.
Ha ez a megbecsülése az értelmiségnek még ma is, akkor miért várja el bármelyik politikai erő, - mert ezen egyik sem tudott még érdemben változtatni -, hogy aktív részese és motiválója legyen a gazdaság helyzetbe hozásának, a várt gazdasági növekedés, beleértve a többi gazdasági mutató kedvező alakulását ?

Miért lehet még ma is, 2007-ben ugyanazokat a fent említett dogmákat gond nélkül konzerválni ? Pontosabban fogalmazva, gond az keletkezik belőle, az ország gazdasági mutatói romlanak, a versenyképesség csökken, a konvergencia-kritériumok elérése a bizonytalan távolba vész, de mindezek ellenére a tévedhetetlenségbe vetett hit, a teljesítmény háttérbe szorítása a feltétlen párthűség kedvéért változatlanul mindenható és egyeduralkodó.

Az ellenzék javaslatai egy reflexszerű mozdulattal lesöpörtetnek a porondról, olykor kapnak egy „lári-fári” minősítést, de az még a visszafogottabb értékelés.

Pedig lenne mit erősíteni a hazai balliberális gazdasági tábor háza táján. A miniszterelnök elhíresült, mai napig nem ismert érdekekből és körökből kikerült beszéde egy sor olyan, igen figyelemreméltó megállapítást tartalmaz, mely éppen ezt a teljesítmény-ellenességet ismeri el.
Észrevette vajon ezt, mikor erről beszélt a bizalmasoknak szánt beszéd hevében, őszinteségi rohamában? Vélhetően nem, és mások sem, a bírálói sem. Pedig benne van a magyar valóság, és az a fent említett, nem racionális magyarázat.

Arról beszélt meglehetősen kíméletlenül a kormányfő, hogy a hazai, kormányközeli gazdasági élet szereplői nem voltak képesek megoldani a költségvetés problémáit, azok mind zátonyra futottak, ha azokat a gyakorlatba át kellett volna ültetni.
Nem volt effektív, teljesíthető a gyakorlatban. Mert azok, akik mindezeket kidolgozták, egy teljesítmény-ellenes rezsimben, annak gazdasági közegében született megoldásokat tudtak produkálni, és ebből még a saját, jelenkori vezetőjük is viszonylag könnyen levonta a következtetést.
Persze elvi következtetéseket már nem tett, nyilván a balliberális, illetve a megelőző pártállami idők és öröksége bírálatáig már nem ment el, ezt nem is várhattuk el tőle.

De hogy ne legyen akkori mondandója, az öszödi beszéd e szempontból „befejezetlen” hát íme itt ez az írás.

Budapest, 2007. március 6.

Sarkadi Károly

Kosár tartalma:
Az Ön kosara pillanatnyilag üres.