Dr. Torgyán József | Az értelmiségi szegénység – avagy így oktattok Ti (szociál-liberálisok)! |
|
2006.10.13. Magyarországon a társadalmi átalakulást követve, 1990-ben jelentősen megváltozott az oktatási rendszer is. Mára szinte elfelejtettük, hogy példának okáért akkor szűnt meg az orosz nyelv használata, mint ahogy ekkortól nyílt lehetőség egyházi iskolák alapítására, de ugyanígy újra indulhattak a nyolcosztályos gimnáziumok. Alapítványi iskolák is létesülhettek, és kiszélesedett az önköltséges oktatás rendszere mind az elemi, mind pedig a közép- és felsőoktatási intézményekben egyaránt. Ezzel egy új oktatási rendszerben a lehetőségek szinte korlátlan tárháza nyílt meg a tanulni vágyók előtt. Érdemes visszatekintenünk erre az egy-másfél évtizedes időszakra, amelynek kétségtelen eredménye, hogy a magán- és egyházi iskolák működése javította az elemi oktatás minőségét. Ezen a szinten valójában a diákhiány a legfőbb probléma, ami a kistelepülési oktatás lassú felőrlődéséhez vezet, előre vetítve a kistelepülések elsorvadását. Más a helyzet ezen a téren a középszintű oktatásban. Itt már jelentősen megváltozott a szakmunkásképző intézetek, valamint a középiskolák hallgatóinak arányszáma. Míg ugyanis 1990-ben 222 ezren jártak szakmunkásképzőbe és 360 ezren gimnáziumba illetve szakközépiskolákba, addig mára drasztikusan megváltozott ez az arány. Szakmunkásképző intézetekben csupán 126 ezren tanulnak, a gimnáziumok és a szakközépiskolák padjait azonban már 530 ezren koptatják. Mindazoknak, aki netán ezt örvendetes változásnak tartanák, felhívom a figyelmét arra, hogy mára kb. 44%-kal esett vissza a hagyományos szakmákat tanulók - például az esztergályosok, asztalosok, építőipari szakemberek - száma. A szakképzés megannyi iparágban jószerével meg is szűnt. Mindez természetesen visszavezethető a hazai foglalkoztatási szerkezet megváltozására. Megszűntek a szocialista nagyipar fellegvárai, így magától értetődően ezekre a szakmákra hirtelenjében vagy nem volt szükség, vagy csekély érdeklődés mutatkozott irántuk, megint másként privát vállalkozásokba - kft és bt keretei közé - szorultak vissza. Mondanunk sem kell, hogy ennek köszönhetően országszerte alig találni jó mesterembert, aki a kért szolgáltatást az elvárt színvonalon képes teljesíteni, és távozása után nem csöpög tovább a csap, nem ázik át a mennyezet, vagy nem dől a fejünkre a ház. A profitéhség bosszúja Fontos azonban megvilágítanunk a történtek mögötti makrogazdasági helyzetet is. Ma már köztudott, amit a látszat-rendszerváltáskor még nem fogtunk föl: az 1990 után lezajlott magánosítás nem mást jelentett, mint hogy a szocialista nagyvállalati rendszer a vállalatok felsővezetésének kezébe, vagy rosszabb esetben teljes egészében külföldiek tulajdonába került. E kontraszelekcióval kiválasztódott vállalatvezető réteg döntő része a szakmai felkészültség hiánya miatt vagy felélte a vagyont, vagy alacsonyabb működési szintre rendezkedett be. Valójában tehát az elmúlt másfél évtizedben leépült az a nagykapacitású termelői szféra, amelyik e szakmai szintet teljesíteni tudó szakembereket alkalmazni tudja. A külföldiek tulajdonába került vállalatoknál ráadásul radikális leépítés is lezajlott, jórészt ugyanezt a tömeget érintve. Sőt, mi több: a teljesen új alapítású külföldi cégeknél már jószerével igény sincsen szakemberekre, hiszen nyílt titok, hogy többségében betanított, logisztikai munkára keresnek alkalmazottakat. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy 1990 után egyfajta „szakma irtás” kezdődött a meglévő, az elbocsátások által leginkább sújtott szakmunkási szférában. A gátlástalan profitéhség azonban mára látványosan megbosszulta magát, hiszen napjainkra minden termelő vállalati, sőt szolgáltatási szinten is ordító a szakmunkások hiánya. Kicsit más a helyzet a középiskolák körében, ahol egyaránt működnek szakközépiskolák és gimnáziumok. Ebben a körben a tanulói összlétszám 1990 óta kb. 47%-kal nőtt, ezen belül a szakmát adó szakközépiskolai tanulók száma 37%-kal gyarapodott. Ha a szakközépiskolások számát összeadjuk a szakmunkásokéval, azt látjuk, hogy az összes szakmát tanuló száma kb. 6%-kal csökkent 1990-hez mérten. Mindez kizárólag matematikai alapon tehát nem is adna jelentős aggodalomra okot, a szakmát tanulók esetében. A valóság azonban az, hogy a középszinten is jobbára a „slágernek” számító ügyviteli, marketing és logisztikai szakokat választják a jelentkezők. Természetes, hogy mára a vállalati kommunikációban jelentős szakmai felkészültségre és magasabb minőségű dokumentálásra van szükség, de mára főleg vidéken itt is elhelyezkedési gondok mutatkoznak. Magyarországon mára a fizikai munkát lebecsülő finanszírozási szemlélet alakult ki, hiszen a kezdő fizikai alkalmazottak kb. 70-80%-át keresik az ügyviteli alkalmazottak fizetésének. Emiatt szó szerint menekülnek a fiatalok a fizikai munkától ! Fontos hangsúlyozni, hogy ezt a helyzetet egyáltalán nem a piac idézte elő, hanem a mesterséges leértékelés, ami ellen ma már hat a piac. Mivel pedig a baj nem jár egyedül, mára ezen a szinten is kialakult egy állás nélküli tömeg, amely magától értetődően szociális nehezéket jelent majd az érintett családoknak. Egy grádiccsal feljebb lépve azt látjuk, hogy valójában a gimnáziumok „szállítják” a felsőoktatási intézményekbe a hallgatókat, hiszen tanulóik száma kb. 58%-kal nőtt az elmúlt évtizedben. Mivel ezen intézmények nagy része elég magas szinten oktat, a sikeres felvételizőik aránya sok helyen eléri a 80%-ot. Ha azonban a diák e helyről nem tanul tovább, az a szegényebb családok esetében anyagi csőddel ér fel. Ezért hat menekülési kényszerként a gimnáziumokban a továbbtanulás. A túlképzés „kudarc szakmái” A már említett vízválasztó 1990. év után, a középiskolákhoz hasonló, de talán annál is jelentősebb változás történt a felsőoktatási intézményekben. Ebben az intézményrendszerben 1960-ban csak 44, 1990-ben már 108, 2006-ra viszont 424 ezer diák tanult. Ez utóbbi számban persze sok a költségtérítéses és a levelező hallgató, de a nappali szakok hallgatói létszáma 1990-hez mérten kb. 100-130%-kal növekedett. A növekedés dicséretes is lenne, mert a fejlett államokban a felsőfokú végzettségűek aránya 35-40%, Magyarországon azonban ebben a szakmai minőségben napjainkra bizonyos krízistünetek jelentkeznek. Nincs mit szépíteni a kialakult helyzeten: túlképzés van közgazdászokból és jogászokból. Senkit ne tévesszen meg az, hogy a nyugati államokban jelentős arányt képeznek az oktatásban a közgazdász s jogász végzettségű értelmiségiek. Valójában ez bizonyos fokig nemzeti sajátosságokat is magában hordoz, mert pl. az USA-ban kb. 700 emberre jut egy ügyvéd, Japánban pedig 7000-re, s mindkettő fejlett állam. Bár a jogászi szakma jórészt arról ismert, hogy polgári ügyekben jár el, de fontos foglalkoztatójuk a vállalati és intézményi szféra. A tapasztalat azt mutatja, hogy akkor széles az alkalmazási körük, ha a középnagyságú gazdasági egységek nagy számban képviseltetik magukat a piacon és a közintézményi rendszer fejlett. Nálunk e tekintetben a helyzet a lehető legrosszabb. Vannak nagy nyugati nagyvállatok, amelyek végül is kevés jogászt alkalmaznak, a középvállatok száma eléggé kevés, a kis kft-k és bt-k pedig nem tudnak jogászokat eltartani. Mi több: nem rendelkeznek olyan kapcsolatrendszerrel sem, amely jogászi munkát igényelne. Szinte hasonló a helyzet a közgazdászoknál is, hiszen a nagy cégek állásai beteltek, a kiscégeknek „luxus” őket alkalmazni, a közintézményekben pedig - a leépítések miatt - eleve bezárultak előttük a kapuk. Így e két szakmát - ha a végzősök elhelyezkedését nem segíti a kapcsolatrendszerük - tekinthetjük akár „kudarc szakmáknak” is. Nem számíthatunk jelentős javulásra a többi felsőfokú szakmák esetében sem. Az orvosok körében az állami kórházak anyagi elgyengülése miatt nem sikerélménnyel teli a pályakezdők helyzete. A magánrendelők száma kevés, ezért a szándékos alulfinanszírozás miatt idővel csak a kivándorlás a legjobb megoldás a fiatal orvosok számára. Aránylag kedvező a műszaki végzettségűek helyzete, de itt sem lesz sokáig az. A műszaki egyetemet és speciális főiskolát végzettek még el tudnak helyezkedni, de vannak olyan hivatások, amelyek művelői szinte csak a családi vállalkozásba visszatérve tudnak munkát találni (pl. mezőgazdasági gépész). Jelentős különbségek mutatkoznak a mérnöki fizetésben is: legjobban ma a villamos- és gépészmérnökök keresnek, kisebb keresetűek a vegyészek. Valójában a mérnöki pályán is egyre inkább érződik az a beszorító hatás, amely a középszintű alkalmazottaknál már megmutatkozik. Nagyon fontos információ, hogy Magyarországon az állami vállatok privatizációjával együtt leépültek a kutatóintézetek is, a finanszírozásuk 20%-ra csökkent. (Ennek szinte egyenes következményeként kb. 15-20%-ra csökkent a szabadalmak száma.) Ez azt jelenti, hogy Magyarországon megszűnt a magasszintű alkotó mérnök tevékenység. Valójában a mérnök folyamatirányítói, munkaszervezői és dokumentációs tevékenységet végez (jórészt menedzseri és marketing tevékenységet). Erre is jórészt a nyugati cégeknél van lehetőség. Csakhogy súlyosbító körülményként ezek a nyugati cégek is gyorsan elhagyják addigi telephelyüket vagy befogadó országukat bármi történik, egzisztenciális bizonytalanságba taszítva a korábban alkalmazott mérnökeiket, akik közül az ötven év felettiek már nem tudnak elhelyezkedni. Még szomorúbb a főiskolát végzettek helyzete. Ha nem speciális irányú végzettséget szereznek, akkor előnyt élveznek velük szemben az egyetemet végzettek. Ezért ma már nagy részük technikusi szinten tud jórészt csak elhelyezkedni. A túlképzés krízise náluk jelentkezik legjobban. Nem szabad elfelejteni, hogy nagy részük azért jelentkezett továbbtanulásra, mert középszinten nem volt lehetőségük – főleg vidéken – munkát találni, ezért egyfajta „előre menekülésként” továbbtanultak. A pályák azonban így is egyre inkább beszűkülnek számukra. Világosan látható, hogy a hazai gazdaság nem képes felszívni ilyen végzettségű tömeget. Ha mégis, azt csak alacsony szinten teszi meg, akkor pedig esetünkben felesleges oktatási kiadás keletkezett az állam részéről és nekik maguknak is. Magyar tőkét az oktatásba ! A személyes drámák sora azonban ennél elgondolkodtatóbb. Fontos megemlíteni, hogy a diákok egy része a tanulmányai során felvesz diákhitelt. Ezt jórészt azok a diákok teszik, akiknek a szülei rosszabb anyagi körülmények között élnek. Ők leginkább a rövidebb tanulmányi időt jelentő főiskolára jelentkeznek, hogy mielőbb munkába tudjanak állni, és ne terheljék a családot hosszú ideig a tanulmányaik finanszírozásával. Ez - mára kiderült -, több esetben végzetes csapdát, sőt tragédiát jelent. Egyre gyakoribb ugyanis, hogy a végzős diák nem talál munkát, a törlesztést pedig a családnak kellene átvállalnia, ha erre képesek lennének. Mondani sem kell, hogy mindez milyen keserű családi helyzeteket szül, holott ez még csak a kezdet: a 2006 utáni gazdasági recesszió miatt, az ilyen esetek növekedésére lehet számítani, hiszen valójában beköszönt körükben az értelmiségi szegénység. Rajtuk keresztül és velük együtt pedig folytatódik az értelmiség leépülése és cselédsorba taszítása. A fentieket összegezve : bár a hazai oktatás dicséretesen előre haladt a nyugati minőség irányába és kiszélesítette a képzettek körét, a háttérben a hazai tulajdonú gazdasági szféra csekély tőke ereje miatt a végzettek foglalkoztatása változatlanul megoldatlan. A külföldi tőke jórészt bérmunkát végeztet az elsősorban szándékosan gyengén fizetett fizikai/betanított dolgozókkal, a vezetői szinten pedig - szinte egytől-egyig pályaelhagyásra kényszerülő - felsőfokú végzettségűeket alkalmaz. Így az ország egy dél-amerikai tünetekkel teli oktatási és foglalkoztatási szindrómával küzd, a magas szintű, vállalati kutatás hiánya miatt csak egy „banánköztársaság” légköre alakult ki. A megoldás a magyar tőkenövekedés feltételeinek mielőbbi megteremtése, mert ezen a szinten - a gazdaság recessziója mellett – 2006 után oktatási csőd fenyegetheti Magyarországot. M.E.
|