Dr. Torgyán József | A dilettantizmus |
|
netovábbja az, amit a magyar diplomácia produkált a magyarellenes szlovák provokációk ügyében. Noha már hazánkban és azon túl is széles körben felismerték, hogy a szlovákiai magyarság magára hagyása milyen következményekkel járhat az egész magyarságra nézve, a mi országunk vezetői, diplomatái, tenni képes helyzetben lévő személyiségei a mai napig csak addig jutottak, hogy a Külügyminisztérium bekérette a szlovák nagykövetet, magyarázatot követelvén Dr. Sólyom László köztársasági elnök úr persona non grata (nem kívánatos személy) nyilvánításának ügyében. A nemzeti büszkeségünk sárba tiprása, az egész világ előtti megaláztatásunk, megítélésem szerinti természetes folyománya annak, hogy a Magyar Köztársaság vezetői nem léptek fel kellő eréllyel akkor, amikor az őrjöngő szlovák sovinizmus által gerjesztett magyarellenes pogromok kapcsán ezt meg kellett volna tenniük. Már Maria Hedvig megveretése során, majd a Dunaszerdahelyen történt magyarellenes rendőrattak megtörténhetősége alkalmával is a magyar diplomáciának messze túl kellett volna lépnie a magyarázat kérésen. Amikor pedig bekövetkezett a világban élő összes magyar arculcsapása, a magyar nyelv használatát tiltó szlovák nyelvtörvény parlamenti elfogadása, akkor már nem lehetett volna semmilyen illúziója egyetlen magyar vezetőnek sem. Itt és ekkor már lépni kellett volna, nem pedig magyarázatot követelni. Ugyanis Európa közepén már közel 90 év óta folyó, a magyarság asszimilálódását célul tűző, és e több ezer éves népnek teljes megsemmisítésén munkálkodó erők álságos magyarázkodásainak bedőlni e szinten semmiképpen sem lehetett volna, hanem: nyomban fel kellett volna függesztenünk a Szlovák Köztársasággal fenntartott diplomáciai kapcsolatunkat, amíg a békés együttélésünket meghiusító, a magyar nyelv használatát tiltó törvényt vissza nem vonták volna; az Európai Unió elnökével pedig hivatalosan közölnünk kellett volna, ha az EU–tól nem kapjuk meg a kellő segítséget a magyarság megvédéséhez, akkor kénytelenek leszünk népszavazást kezdeményezni annak eldöntése érdekében, hogy tagja maradjunk–e egy olyan nemzetközi szervezetnek, amely a magyarság ilyen súlyos diszkriminációjához (a hallgatásával) hozzájárul. Igaz, ezek nem szokványos lépések lettek volna, de alkalmat nyújtottak volna a magyarságnak arra, hogy felhívja a világ demokratikusan gondolkodó személyiségének a figyelmét arra, hogy Trianon óta a magyarság tudatos eltüntetése folyik a térségünkben. De a mi diplomatáink csak magyarázatot kérnek a megmagyarázhatatlanra, miközben a külügyminiszter ártó módon a köztársasági elnökre mutogat, megfeledkezvén saját dilettantizmusáról és a kezdeményezés szlovák részre történő átadásáról. Amikor e keserű tényre rámutatok, nem mulaszthatom el, hogy emlékeztessem a tisztelt Olvasóimat arra, hogy mennyivel bölcsebb volt a honfoglaláskori Kurszán Kende a mai vezetőinknél, amikor fehér lovat adott Szvatopluknak a földért, nyerget a vízért és aranyos féket (kantárt) a fűért. A magyar külügy irányítói azonban elfeledkeztek a magyar módiról, mert Pató Pál kései utódai magyarázatra tartanak igényt ott, ahol már rég cselekedniük kellett volna. Budapest, 2009. augusztus 25. Dr. Torgyán József |